Épp százegy éve lőtték le Ferenc Ferdinándot, s ezzel belobbant az első világégés. Mai Matinénkban Kissinger volt amerikai külügyminiszter Kínáról szóló vaskos könyvéből idézünk. Mégpedig azt a szakaszt, melyben azon elmélkedik a szerző, hová vezethet az USA és Kína rivalizálása. Hosszú, érdekes szöveg.

Ismételni fogja-e a történelem önmagát? Az biztos, hogy ha az Egyesült Államok és Kína stratégiai konfliktusba keveredne egymással, Ázsiában az első világháború előtti európai struktúrához hasonló helyzet alakulhatna ki, amiben különböző tömbök néznének farkasszemet egymással, és mindegyik arra törekedne, hogy aláássa, vagy legalábbis csökkentse a másik befolyását és hatókörét. Mielőtt azonban behódolnánk a történelem feltételezett gépezetének, vessünk egy pillantást arra, hogy Nagy-Britannia és Németország versengése valójában hogyan működött.

1907-ben a brit külügyminisztérium egyik vezető munkatársa, Eyre Crowe egy ragyogó elemzést írt Európa politikai struktúrájáról és Németország felemelkedéséről. A központi kérdés, ami manapság is rendkívüli érvényességgel bír, az volt, hogy az első világháborúhoz vezető válságot Németország felemelkedése okozta-e, amely egyfajta természetes ellenállást váltott ki az új és hatalmas erővel szemben, vagy konkrét (és emiatt elkerülhető) német politikai lépések. A válságot vajon a német képességek vagy a német magatartás okozta-e?

Crowe az 1907-es év első napján beadott memorandumában azzal érvelt, hogy a konfliktus a kapcsolatrendszerbe bele van kódolva. A kérdést az alábbiak szerint határozta meg:

Különösen ami Angliát illeti, az intellektuális és erkölcsi rokonság egyfajta együttérzést és elismerést ébreszt a német gondolkodás legjobb oldala iránt, amely miatt természetesen szívesen fogad mindent, az emberiség általános fejlődésének érdekében, ami azt a hatalmat és befolyást erősíti – egy feltétellel: tiszteletet kell adni a többi nemzet sajátosságainak, amelyek egyenlően értékes segédtársak a maguk módján az emberi fejlődés elősegítésében, s egyenlően jogosultak szabadon hozzájárulni a magasabb civilizáció békés kifejlődéséhez.

Ám mi volt Németország valódi célja? A német kultúra és gazdasági érdekek természetes evolúciója egész Európában és a világon, amihez a német diplomácia hagyományos támogatást adott? Vagy Németország „általános politikai hegemóniára és tengeri hatalomra” vágyott „veszélyeztetve ezzel a szomszédjai függetlenségét és végső soron Anglia létét?”

Crowe arra a következtetésre jutott, hogy teljesen mindegy, hogy Németország a nyilvánosság előtt milyen célt követ. Bármilyen politikát is folytat Németország, „mindenképpen bölcsen teszi, ha olyan erős haditengerészeti flottát épít, amilyet csak tud”. Crowe 1907-ben úgy vélte, hogy mihelyt Németország haditengerészeti fölényre tesz szert, ez önmagában – a német szándékoktól függetlenül – objektív fenyegetést jelent majd Nagy-Britanniára nézve, és „összeegyeztethetetlen lesz a Brit Birodalom létével”. Ilyen körülmények között formális biztosítékoknak semmi jelentőségük sincs. Függetlenül attól, hogy a német kormány mit mond, az eredmény „olyan félelmetes veszély lesz a világ többi részére, mint amilyen bármilyen előre megfontolt hódítás”. Még ha mérsékelt német államférfiak a jóhiszeműségüket is demonstrálnák, a mérsékelt német politika „bármelyik szakaszban” egy hegemóniára törő tudatos tervbe „csaphat át”.

Ilyen módon a strukturális tényezők Crowe elemzésében eleve kizárják az együttműködést, nem is beszélve a bizalomról. Ahogy Crowe fanyarul megjegyezte: „Nem lenne igazságtalan kijelenteni, hogy a szomszédunk elleni ambiciózus terveket általában nem hozzuk nyilvánosságra, és ezért egy ilyen bejelentés hiánya, sőt még a végtelen és univerzális politikai jóindulat kinyilvánítása sem jelentenek önmagukban meggyőző bizonyítékot titkolt szándékok létezése mellett vagy ellen.” A tétek nagyok voltak: „nem olyan ügyről van szó, amiben Anglia bármilyen kockázatot is vállalhat”. Londonnak a legrosszabbat kellett feltételeznie, és ennek a feltevésnek az alapján kellett cselekednie – legalábbis addig, amíg Németország nagy és veszélyes haditengerészeti flottát épít.

Más szóval, már 1907-ben bezárult minden ajtó a diplomácia előtt; a kérdés az lett, hogy ki hátrál meg egy válságban, s ha ez nem történik meg, akkor a háború majdnem elkerülhetetlenné válik. Hét évig tartott, amíg a helyzet világháborúvá fajult.

Ha Crowe szemügyre venné a jelenlegi állapotokat, valószínűen hasonló következtetésekre jutna, mint az 1907-ben keletkezett jelentésében. Noha jelentősen különbözik az enyémtől, felvázolom ezt az értelmezést, mert közel áll egyfajta, a Csendes-óceán mindkét partján széles körben vallott felfogáshoz. Az Egyesült Államok és Kína kevésbé foghatók fel nemzetállamoknak, mint inkább kulturális identitások kontinensnyi méretű kifejeződéseinek. Történelmileg mindkettő gazdasági és politikai eredményei, valamint a népük elfojthatatlan energiája és önbizalma okán univerzális vízióval rendelkezik. A kínai és az amerikai kormányzat egyaránt gyakran egyenlőségjelet tett a nemzeti politikájuk és az emberiség általános érdekei közé. Crowe feltehetően figyelmeztetne, hogy amikor két ilyen entitás kerül szembe egymással, akkor jelentős feszültségek várhatóak.

Legyen bármi is Kína szándéka, a Crowe-féle személet egy sikeres kínai „felemelkedést” kibékíthetetlennek ellentétnek tekintene Amerika csendes-óceáni pozícióját és tágabb értelemben a világot illetően. Az együttműködés bármely formájára mindössze úgy tekintene, mint amely újabb engedmény Kínának arra, hogy erősítse a képességeit egy esetleges válság esetére. Így a zárófejezetben leírt egész kínai vita, valamint az a kérdés, hogy vajon Kínának „fel kellene-e hagyni a nagyságának rejtegetésével”, lényegtelen lenne egy Crowe-típusú elemzés szempontjából: egy napon Kína felhagy ezzel a „rejtegetéssel” (szögezné le az elemzés), így Amerikának már most úgy kellene cselekedni, mintha ez meg is történt volna.

Az amerikai vita ideológiai szempontból megkérdőjelezi Crowe erőegyensúlyi megközelítését. Neokonzervatívok és más aktív külpolitikát sürgetők azzal érvelnének, hogy a bizalmon alapuló kapcsolatok előfeltételei a demokratikus intézmények. Ebben a felfogásban a nem demokratikus társadalmak természetükből adódóan instabilak és hajlamosak az erő használatára. Emiatt az Egyesült Államoknak kötelessége a lehető legnagyobb befolyást vagy (finoman szólva) nyomást gyakorolnia pluralistább intézmények megteremtésére ott, ahol azok nem léteznek, és különösen azokban az országokban, amelyek fenyegetést jelenthetnek az amerikai biztonságra. Ezekben a nézetekben a nem demokratikus államok rezsimváltása az amerikai külpolitika végső célja; a béke Kínával nem annyira stratégiai kérdés, hanem inkább a kínai kormányzat megváltoztatásának az ügye.

A nemzetközi kérdéseket a stratégiai elsőségért folytatott elkerülhetetlen küzdelemként felfogó elemzés nem kizárólag a nyugati stratégák sajátja. Kínai „triumfálók” hasonló érveket hangoztatnak. A leglényegesebb különbség az, hogy ők egy felemelkedő hatalom szemszögéből szemlélik a dolgokat, miközben Crowe azt a Nagy-Britanniát képviselte, amely a status quo megtartására törekvő hatalomként a javait védte. Erre a műfajra jó példa Liu Mingfu ezredes A Kína-álom című, a zárófejezetben tárgyalt könyve. Liu szerint függetlenül attól, hogy Kína milyen mértékben kötelezi el magát a „békés felemelkedés” mellett, az amerikai-kínai viszonyban elkerülhetetlenül jelentkeznek konfliktusok. A Kína és az Egyesült Államok közötti viszony egy „maratoni vetélkedés” és az „évszázad párbaja” lesz. Ez gyakorlatilag egy zéró összegű játszma; az egyetlen alternatíva a totális sikerrel szemben a totális kudarc: „Ha Kína a huszonegyedik században képtelen lesz a világ első számú hatalmává válni, ha képtelen lesz a legfontosabb szereplővé válni, akkor elkerülhetetlenül olyan vesztes lesz, akit félrelöknek az útból.”

Sem a Crowe-memorandum amerikai változatait, sem a triumfáló kínai elemzéseket nem fogadták el az illető kormányok, ám ennek ellenére a jelenlegi gondolkodás mélyén sokszor megtalálhatóak. Ha ezeket az elméleteket alkalmazná bármelyik fél – és mindössze az egyik félre lenne szükség ahhoz, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezzenek a felvázolt események –, Kína és az Egyesült Államok könnyen olyan fokozódó feszültség közepette találhatja magát, mint amiről az epilógusban korábban is szó esett. Kína megpróbálná a határaitól a lehető legmesszebbre szorítani az amerikai hatalmat, körülhatárolná az amerikai haditengerészeti erő akciórádiuszát, és csökkentené Amerika súlyát a nemzetközi diplomáciában. Az Egyesült Államok megkísérelné Kína minél több szomszédját egy kínai dominanciával szembeni ellensúllyá szervezni. Mindkét oldal hangsúlyozná az ideológiai különbségeket. Az egymás közötti érintkezés még bonyolultabbá válna, mert az elrettentés és prevenció fogalmait a két fél nem ugyanolyan módon értelmezi. Az Egyesült Államok a döntő katonai erőnek szentelne nagyobb figyelmet, Kína a lélektani hatásnak. Előbb vagy utóbb az egyik vagy másik oldal elszámítaná magát.

Ha egy ilyen típusú kapcsolat szilárdul meg, egyre nehezebb lesz azon túllépni. Az egymással versengő táborok saját maguk meghatározásával különálló identitásra tesznek szert. Annak a lényege, amit Crowe leírt (és a kínai triumfálók valamint egyes amerikai neokonzervatívok elfogadnak), a látszólagos automatizmus. Mihelyt egy magatartásminta kialakult és a szövetségek létrejöttek, nincs menekvés a helyzet önmagára erőszakolt dinamikája alól, különösen ami a saját belső feltevéseit illeti.

A Crowe-memorandum olvasójának feltűnhet, hogy a kölcsönös ellenségeskedésekre említett konkrét példák meglehetősen jelentéktelenek a belőlük levont tanulságokhoz képest: gyarmati versengésből adódó összetűzések Dél-Afrikában vagy közalkalmazottak viselkedéséből következő viták. Nem a felek által elkövetett múltbeli tettek táplálták a rivalizálást. A lényeg annak eldöntése, hogy esetleg mit tesz majd a másik. Események jelképekké váltak, és a jelképek elkezdték élni a maguk életét. Semmiről sem lehetett megegyezni, mert az egymással szemben álló szövetségek rendszere semmilyen kiigazítást sem tett lehetővé.

Ez nem szabad, hogy előforduljon az Egyesült Államok és Kína kapcsolataiban, ha az Egyesült Államokon múlik a dolog. Ha a kínai politika a Crowe-memorandum szabályai szerint akar játszani, akkor természetesen az Egyesült Államoknak ellent kell ennek állnia. Ez nagyon szerencsétlen végkifejlet lenne.

A lehetséges evolúciót azért ecseteltem ilyen hosszan, hogy megmutassam: ismerem az általam a globális stabilitáshoz és békéhez elengedhetetlenül fontosnak tartott, s az együttműködésen alapuló amerikai-kínai viszony útjában álló valóságos akadályokat. A két ország közötti hidegháború egy nemzedékre visszafogná a haladást a Csendes-óceán mindkét partján. Minden ország belpolitikájában vitákat idézne elő egy olyan időszakban, amikor az olyan ügyek, mint például a nukleáris technológia elterjedése, a környezet biztonsága és a klímaváltozás globális együttműködést kívánnak.

A történelmi párhuzamok a természetükből adódóan pontatlanok. És még a legpontosabb analógia sem kötelezi a jelenlegi generációt arra, hogy elkövesse az elődei hibáit. A korábbi végeredmény minden érintett számára katasztrofális volt, győzteseknek és legyőzötteknek egyaránt. Vigyáznunk kell, hogy a két oldal közül egyik elemzése se vezessen önmagát beteljesítő jóslatokhoz. Ez nem lesz egyszerű feladat. Ahogy ugyanis a Crowe-memorandum megmutatta, egyszerű biztosítékok nem tudnak gátat szabni a dolgok mélyén munkáló dinamikának. Ha bármelyik nemzet elhatározná, hogy egyeduralomra tör, nem békés szándékát hangoztatná-e? A legmagasabb szintű vezetők állandó figyelmét is igénylő komoly közös erőfeszítés szükséges egy valódi stratégiai bizalom és együttműködés szellemének kialakításához.

A Kína és az Egyesült Államok közötti kapcsolat nem szükségesszerűen zéró összegű játszma, és nem is szabad azzá válnia. Az első világháború előtti európai vezetőknek a kihívást az jelentette, hogy az egyik oldal nyeresége veszteséget hozott a másik oldal számára, és a kompromisszum a feltüzelt közvéleménynek elfogadhatatlan volt. Ám a kínai-amerikai viszonyban nem ez a helyzet. A nemzetközi színtéren a kulcsfontosságú ügyek globális természetűek. Nehéz lehet ugyan megállapodásra jutni, de ezekben a kérdésekben a konfrontáció veszélyes lehet bárki számára.

A jelentősebb szereplők belpolitikai fejlődése sem hasonlítható az első világháború előtti helyzethez. Amikor Kínáról van szó, azt feltételezik, hogy az utóbbi évtizedek bámulatos fejlődése végtelen ideig tart majd, és Amerika viszonylagos stagnálása pedig végleges. Ám a kínai vezetők legfőbb gondja a nemzeti egység megtartása. Ez hatja át a társadalmi harmónia gyakran hangoztatott célját, ami nehezen kivihető egy olyan országban, ahol a tengerparti régiók a fejlett társadalmak színvonalán állnak, miközben a szárazföld belsejében találhatók közül némelyik a világ legelmaradottabb területei közé tartozik.

A kínai országos vezetés egy sor megoldandó feladatot állított a népe elé. Ezekben helyt kapott a korrupció elleni harc, amit Hu Jintao elnök „soha nem látott, ijesztően nagy feladatnak” nevezett, s ami ellen Hu a pályafutása során már többször fellépett. Szó volt még egy „nyugati fejlesztési kampányról”, amelynek a célja a szegény belső tartományok felemelése volt; ez utóbbiak közül háromban Hu is élt egykor. A kulcsfontosságú meghirdetett feladatok között szerepelt még a vezetés és a parasztság közötti kapcsolatok további erősítése, beleértve a falvakban a demokratikus választások támogatását, valamint a politikai folyamat nagyobb átláthatóságát, amint Kína urbanizált társadalommá alakul. Dai Bingguo a már tárgyalt 2010. decemberi cikkében felvázolta Kína belpolitikai kihívásait is:

Az ENSZ által meghatározott szegénységi küszöb, a napi egy dollárnál kevesebből élő emberekből még mindig 150 millió van Kínában. Ha 1200 jüanos szintet határozunk meg, még akkor is 40 milliónál több lakos él szegénységben. Jelenleg még mindig 10 millió ember él elektromosság nélkül, s évenként 24 millió embert kellene munkába állítani. Kínának óriási lélekszámú lakossága van és ennek eltartásához gyenge alapjai: a városok és a vidék közötti fejlődés egyenetlen, az ipari szerkezet nem racionális, a termelési erők elmaradottsága alapvetően nem változott.

A kínai belpolitikai kihívás, a vezetői szerint, sokkal komplexebb, mint hogy „Kína feltartóztathatatlan felemelkedése” kifejezéssel el lehessen intézni.

Bármennyire is csodálatra méltóak voltak Deng reformjai, Kína látványos növekedése a kezdeti évtizedekben elsősorban annak a szerencsének köszönhető, hogy meglehetősen nagy átfedés volt Kína rendkívül nagyszámú fiatal, akkoriban többnyire szakképzetlen munkaereje – amelyet „természetellenesen” elzártak a világgazdaságtól Mao idejében – és a nyugati gazdaságok között, amelyek általánosságban gazdagok, optimisták és nagy részben hitelfüggők voltak, és elég készpénzzel rendelkeztek a kínai áruk megvételéhez. Most a kép sokkal bonyolultabb, mert Kína munkavállalói idősebbekké és szakképzettebbekké válnak (aminek eredményeként egyes alapvető ipari állások olyan alacsonyabb bérekkel rendelkező országokba vándorolnak, mint például Vietnam és Banglades), ráadásul a nyugat a pénzügyi megszorítások korába lépett.

A demográfiai változások tovább fogják növelni a gondokat. A magasabb életszínvonal és hosszabb élettartam az egyke politika torzításaival súlyosbítva azt eredményezte, hogy Kína rendelkezik a világ leggyorsabban elöregedő lakosságával. Számítások szerint az ország teljes munkaképes népességének a száma 2015-ben fog tetőzni.¹² Attól kezdve egyre csökkenő számú tizenöt és hatvannégy év közötti kínainak kell eltartania egy mind nagyobb számú idős lakosságot. A demográfiai változások drámaiak lesznek: az előrejelzések szerint 2030-ra a húsz és huszonkilenc év közötti vidéki munkások száma a jelenlegi fele lesz.¹³ 2050-re a számítások szerint a kínai népesség fele negyvenöt éves vagy annál idősebb lesz, és Kína lakosságának egynegyede – nagyjából az Egyesült Államok jelenlegi teljes népessége – lesz hatvanöt éves vagy annál idősebb.¹⁴

Egy ilyen óriási belső feladatokkal küzdő ország nem könnyen, még kevésbé automatikusan veti bele magát stratégiai konfrontációba, vagy törekszik vezető szerepre a világban. A tömegpusztító fegyverek és jelenleg ismeretlen hatású modern katonai technológiák létezése kulcsfontosságú választóvonalat jelentenek az első világháború előtti időszakkal szemben. Azok a vezetők, akik azt a háborút elkezdték, nem voltak tisztában a rendelkezésükre álló fegyverek következményeivel. A jelenlegi vezetők nem táplálhatnak illúziókat arról a pusztító potenciálról, amit képesek szabadjára engedni.

Az Egyesült Államok és Kína közötti kulcsfontosságú versengés nagy valószínűség szerint inkább gazdasági és társadalmi, semmint katonai lesz. Ha a két ország gazdasági növekedésének, pénzügyi állapotának, infrastrukturális beruházásainak, valamint oktatási infrastruktúrájának jelenlegi tendenciái folytatódnak, akkor szakadék nyílhat a fejlődésben és – a viszonylagos befolyás megítélésében harmadik felek által – különösen az ázsiai-csendes-óceáni térségben. Ám ezt a folyamatot az Egyesült Államok a saját erőfeszítéseire támaszkodva képes megállítani vagy akár a vissza is fordítani.

Az Egyesült Államok kötelessége megőrizni a versenyképességét és a világban játszott szerepét. Mindezt a saját hagyományos elvei, nem pedig a Kínával való versengés kedvéért kell megtennie. A versenyképesség felépítése nagy részben amerikai elképzelés, s nem szabad, hogy Kínát kérjük meg arra, hogy oldja meg ezt a problémát nekünk. Kína a saját felfogása szerinti nemzeti sorsának beteljesítéseként tovább fogja fejleszteni a gazdaságát és számos érdekének próbál majd érvényt szerezni Ázsiában és azon túl is. Ez nem olyan kilátás, ami olyan konfrontációkat kívánna meg, mint amelyek az első világháborúhoz vezettek. Olyan evolúcióról van inkább szó sok területen, amelyekben Kína és az Egyesült Államok együtt tud működni legalább olyan mértékben, mint amilyen mértékben versenyeznek is.

Az emberi jogok ügye mindenképpen szerepet játszik majd az egymás közötti kapcsolatokban. Az Egyesült Államok nem maradhat hű magához anélkül, hogy ne erősítse meg az emberi méltóság és az emberek kormányzásban való részvételének alapvető elvei melletti elkötelezettségét. A modern technológia természetét tekintve ezeket az elveket nemzeti határok nem tudják korlátozni. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a saját érdekei ellen dolgozik az, aki konfrontáció útján próbál érvényt szerezni nekik – különösen egy Kínáéhoz hasonló történelmi vízióval rendelkező országban. Egymást követő amerikai adminisztrációk, beleértve Obama első két hivatali évét, lényegében egyensúlyt próbáltak teremteni a hosszú távú erkölcsi meggyőződések és a nemzetbiztonság esetenként adódó követelményei között. A korábbi fejezetekben tárgyalt alapvető megközelítés még mindig érvényes; mindkét oldal mindegyik új vezető generációjának meg kell találnia a megfelelő egyensúlyt.

A kérdés végül is abban összegezhető, hogy reálisan szemlélve a dolgokat az Egyesült Államok és Kína mit kérhet egymástól. Valószínűtlen, hogy egy kimondottan amerikai törekvés Ázsia megszervezésére úgy érne el sikert, hogy feltartóztatja Kínát vagy egy demokratikus államokból álló tömböt hív életre – részben azért, mert Kína a legtöbb szomszédja számára pótolhatatlan kereskedelmi partner. Ugyanilyen alapon egy kínai törekvés Amerika kiszorítására az ázsiai gazdasági és biztonsági ügyekből hasonlóan erős ellenállásba ütközne majdnem mindegyik ázsiai állam részéről, amelyek félnek egy olyan régió kialakulásának következményeitől, amit egyetlen egy hatalom ural.

A kínai-amerikai viszonyra leginkább illő címke nem annyira a partnerség, hanem az „együtt fejlődés” lenne. Ez azt jelenti, hogy mindkét ország eleget tesz belpolitikai követelményeinek, együttműködik, ahol csak lehet, és kapcsolatait olyan módon alakítja, hogy minimálisra szorítsa le a konfliktus lehetőségét. Egyik fél sem fogadja el a másik összes célját, vagy képzeli azt, hogy az érdekek teljes mértékben egybeesnek, ám mindkét oldal megpróbálja azonosítani és erősíteni az egymást kiegészítő érdekeket.

Az Egyesült Államok és Kína tartoznak a lakosságuknak és a globális biztonságnak azzal, hogy mindezt megkísérlik. Mindegyik túlságosan nagy ahhoz, hogy a másik dominálhasson felette. Emiatt egyik sem tudja meghatározni, hogy mit jelentene egy győzelem egy háborúban vagy egy hidegháborús konfliktusban. Fel kell tenni maguknak azt a kérdést, amit a jelek szerint senki sem kérdezett a Crowe-memorandum idején: hová vezet majd egy konfliktus? Hiányzott volna előrelátás mindkét oldalon, ami anélkül változtatta mechanikus folyamattá az erőegyensúlyt, hogy bárki is felmérte volna, hová jut a világ, ha a manőverező kolosszusok egy rossz mozdulatot tesznek és összeütköznek? Az első világháborút okozó nemzetközi rendszert működtető vezetők közül ki nem rettent volna vissza, ha tudta volna, hogyan néz majd ki a világ az összecsapás végén?

Henry Kissinger: Kínáról

Fordította: Magyarics Tamás

Antall József Tudásközpont, 2014

Forrás:  http://www.hir24.hu/matine/2015/01/21/megismetlodik-az-elso-vilaghaboru/#sl