Delamaide az uniós tagországok csikorgó együttműködéséért is a németeket teszi felelőssé. Berlin akadályozott meg minden erőfeszítést, amelynek az lett volna a célja, hogy egyetlen vezető jelenítse meg az európai akaratot, mert előnyben részesíti ezzel szemben, hogy a tagállamok első emberei hozzák meg a döntéseket - fekteti le alaptézisét.

Gyenge jelöltek

Így kerülhetett Merkel jelöltjeként az Európai Tanács élére a minimális nemzetközi politikai tapasztalattal rendelkező Donald Tusk, volt lengyel miniszterelnök, illetve az Európai Bizottság élére Jean-Claude Juncker, az icipci Luxemburg volt miniszterelnöke.

Németország és főként Merkel formálta Franciaországot egyenlőtlen partnerré már a korábbi államfő Nicoas Sarkozy, majd utódja, Francois Hollande idején is. Egyik párizsi vezetőre sem fordított sok figyelmet, kivéve, amikor szüksége volt rájuk mint fügefalevélre - a közös európai akarat jelképére - egy-egy döntés elfogadtatásához.

És persze Berlin játszotta a főszerepet a nyáron a görög válság aktuális fordulójában, amelyben újabb teljesíthetetlen feltételeket szabtak az athéni kormánnyal szemben, és rákényszerítették a görögökre a következő gazdasági megszorító csomagot.

Nem papolhatnak

Kétségtelen, hogy Németország jóval több észak-afrikai és közel-keleti menekültet fogad be, mint más EU-tagországok és nagyvonalúbb megoldásokat kínál a válság enyhítésére - folytatja Delamaide. Ez az egyetlen ország, amely pénzügyi támogatást adott Görögországnak a nyakába zúduló menekültáradat kezelésére, és úgy tűnik, hogy a németek őszintén segíteni akarnak ezeknek az elüldözött embereknek.

A német vezetők azonban aligha papolhatnak másoknak az európai szolidaritásról, miután éveken át igazán keményen bántak a görög társadalommal. Aligha hivatkozhatnak a humanitárius értékekre, miután gondolkodás nélkül humanitárius válságba sodorták az egyik uniós tagországot - véli a MarketWatch publicistája.

Azért az USA is benne van

Ez hozzájárul ahhoz is, hogy ügyetlenül kezelik a menekültválságot, ugyanis elvesztették a morális hitelüket. Eközben Európát, amelynek országai a két háború után igyekeztek távol tartani minden bajt a területüktől, csak erős morális felhatalmazással lehetne rászorítani, hogy egységesen lépjen fel a krízis kezelésében.

Delamaide elismeri, hogy az USA-t is terheli felelősség a mediterrán térségben kialakult humanitárius katasztrófáért. A minősíthetetlen iraki beavatkozás és a szíriai válság megoldásának megengedhetetlen halogatása hozzájárult ehhez, illetve az ebből fakadó európai bevándorlási cunamihoz. A felelősség nagyja azonban Európára hárul.

Hímezett és hámozott

Merkel szokásos stílusában piszmogott, halogatta a beavatkozást, miközben a válság drámaian elmélyült. A tengeren menekülők egy részének halála nem volt elég ahhoz, hogy felpörgesse a döntéshozatalt. Végül csak az osztrák-magyar határ közelében leparkolt teherautóban talált 71 holttesttest rázta fel az uniós vezetőket. Merkel végre megtalálta a saját hangját, és helyesen állapította meg, hogy a menekültválság nagyobb veszélyt jelent Európára, mint a görög krízis.

Megint jön az USA?

Az anyagi eszközök megvannak a válság kezeléséhez. Az európai források mellett az USA és az ENSZ is csatasorba állhat. Ennek ellenére erős vezetésre van szükség a nacionalista indulatok leküzdéséhez, amelyek Európában mindig nagyon közel állnak ahhoz, hogy elszabaduljanak.

Delamade felidézi Jugoszlávia szétesését, amikor az európai hatalmak tehetetlenül nézték a határaik mentén kibontakozó polgárháborút és népirtást. Végül az USA beavatkozása kellett a béketeremtéshez.

Ismerve Merkelt és a többi európai politikust a publicista most is arra számít, hogy nem lesznek képesek eleget tenni feladatuknak. Végül Barack Obama amerikai elnökre és utódára maradhat, hogy kezébe vegye az irányítást, és megoldja a mediterrán válságot.

Forrás: http://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/tenyleg_a_nemetek_hibaja_orbannak_igaza_volt.602617.html