S akár megtilthatják a közterületi ételosztást is: egyfelől az elesettség, a megalázottság, a megbélyegzettség, a kiszolgáltatottság, az üldözöttség; másfelől a hatalmi önkény, a bugris gőg és szemérmetlen rablás: ránk csap, ha belőle eszméltünk, ha nyelvünk tőle származik s táplálkozik,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

Alighanem a hatalom és hívei által idealizált Horthy-korszakba, a Puszták népe korába kell visszamennünk időben ahhoz, hogy a szegénység mai szintjéhez hasonlítható viszonyokat találjunk; s ahhoz is, hogy a maihoz hasonlítható, minden szempontból inkompetens, züllött, amorális uralomról beszélhessünk: Móricz regényének, a Rokonoknak a világába. Ám ne tévedjünk: Kardics bácsiék társasága dilettáns csürhe volt a mai urakhoz, a hatalmat gyakorló szervezett rablóbandához képest. Mindenesetre napjaink Magyarországát ellepték a rémmesék Döbrögijeinek, kasznárainak, szolgabíráinak utódai.

Legalább hagynák a szerencsétlen embereket – annyit is érnek, igaz? – nyugodtan tengődni, veszni… De nem: fontos e hatalom számára, hogy újra és újra megbélyegezze, megszégyenítse őket. 

Kitiltották a hajléktalanokat a Margitszigetről 

Az is a nyomor, a nyomorultság egyik fajtája, hogy ezt a bugris önkényt eltűrjük. Vénségemre is elő-előfordul, hogy belepirulok a szégyenbe… 

De mintha fordulat készülődne: új arcok, új szemek kacagnak az égre… S bár igazán vegyes, amiket mondanak, remélhetően összeáll – s talán hamarosan – valami letisztult akarat. És megjelentek az utcán a fiatalok is, akikhez Ady mintha napjainkból üzenne: 

Testvéreim, nincs nem igaz szavatok 
S százszor többet merhettek, minthogy mertek. 

…

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs, 
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság.

…

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, 
Mert él basák és buták közepette, 
Mert hiába lett acélból itt a szív, 
Szép emberszívként szikrázni ha akar: 
A honi rozsda megfogta, megette. 

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, 
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni: 
Az Élet szent okokból élni akar 
S ha Magyarországra dob ki valakit, 
annak százszorta inkább kell akarni.    (Ady Endre: A Tűz Márciusa) 

És nem csak a fiatalok: minden korosztályból gyűlnek az elégedetlenek, a változást akarók. Mintha gát szakadt volna át: utcán, metróban, villamoson, buszon föl-fölhangzik a kormány, a Fidesz, a Kedves Vezető szalonképesnek ritkán, igazságosnak annál gyakrabban mondható kritikája. S e kritikákban mintha összekapcsolódnának dolgok: egyre többen emlegetik együtt a jogtiprást, a demokrácia lerombolását a rablásokkal és a szegények, az elesettek megbélyegzésével. Mintha összekapcsolódnék végre a szabadság és a szolidaritás igénye; mintha egészen „egyszerű” emberek megértették volna azokat az összefüggéseket, amelyeket a „demokratikus ellenzéknek” már évekkel ezelőtt el kellett volna magyaráznia… 

Talán, talán… Ahhoz, hogy a mai iszonyatból kilábaljunk, alighanem szükség lesz valami katartikus élményre.  Nem vérontásra, hanem mondjuk arra, hogy az általánossá váló elégedetlenség jóval a ciklus vége előtt elérje a mai visszataszító hatalom bukását.

forrás.http://gepnarancs.hu/2014/12/nemzeti-nyomorunkrol/