A Farrar, Straus & Giroux kiadó gondozásában, Fragments (Töredékek) címmel jelent meg 2010 októberében egy különleges könyv.  Intim feljegyzések, levelek, fényképek , sőt még versek is fellelhetőek ebben a műben, leírások Marilyn  kapcsolatairól és idézetek is szeretett olvasmányaiból. Marilyn Monroe ugyanis szívesen művelődött időnként otthoni magányában. Személyes könyvtárában több ezer könyvet gyűjtött össze, többek közt Dosztojevszkij, Hemingway, Milton és Kerouac írásait.

Amikor nem forgatott, a UCLA-n esti tagozaton hallgatott irodalmat és történelmet. 

Marilyn annak idején eredetileg színész tanárára, Lee Strasbergre testálta hagyatékát, ám csak jó pár évvel később özvegye, Anna adatta ki azokat. Végre bepillanthatott a nagyvilág Marilyn igazi személyisége mögé, melynek következményeképpen megcáfolódott jópár tévhit és olvasás közben kirajzolódik egy senki által el nem ismert komoly,  önreflexív jellem.

„Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni; a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek; elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek! „

A színésznő gyerekkorától egészen haláláig írta ezeket a feljegyzéseit, a spirálfüzet lapjaitól a Waldorf Astoria levélpapírjáig mindenfélére. A könyv tartalmaz még egy hosszabb írást első férjéről, James Doughertyről, feljegyzéseket a színész szakmáról és egy levelet, amelyet Monroe Lee Strasberg rendezőnek címzett. Anna szerint "minden kapcsolatáról van feljegyzés".

 „ Krisnek – szept. 9. – emlékszem, valahogy – mama próbált rávenni arra, hogy menjek szórakozni, mivel érezte, hogy túl magamnak való vagyok. Még a kegyetlenséget is meg akarta nekem mutatni a nőkkel szemben. Tizenéves voltam ekkor. Cserébe megmutattam neki a ragaszkodást.”

Marilyn elhagyta Dr. Hohenberg-et 1957 tavaszán, Dr. Marianne Kris pszichiáter lett az orvosa.

Mindig félt, hogy ő is elmegyógyintézetben végzi, ahogy az anyja. Megdöbbentő, hogy végülis Kris jóvoltából tényleg bekerült egy bizonyos időre egy ilyen helyre. Döbbenetes, amilyen bánásmódról beszámol, s elkeseredetten próbált kitörni onnan.

1960. november. 11-én bejelentették válásukat Arthur Millerrel.

Három hónappal később Kris „védőszárnyai alatt” érzelmileg teljesen felőrölve érkezett a New York Hospital-Weill Cornell Egészségügyi Központba.

Némi pihenőidőt készült eltölteni itt, továbbá az is cél volt, hogy kezeljék az álmatlanságát, de ehelyett rémálom volt az a három nap, amit bent töltött. A zárt osztályon minél többet kiabált, sírt, annál nyilvánvalóbbnak vették, hogy elmebeteg. Kényszerzubbonnyal fenyegették, és erőszakos fürdőket kapott. Március 1-jén és 2-án, 1961-ben Marilyn írt egy  rendkívüli, hat oldalas levelet Dr. Greenson-nak, melyben élénken írja le megpróbáltatásokat:

" Nem volt empátia a Payne Whitneyben - nagyon rossz hatással volt rám, hogy betettek egy nagyon zavart , depressziós betegek számára való „cellába" (úgy értem, cement blokkok , meg minden)  - hogy úgy éreztem mintha valamiféle börtönben lennék egy olyan bűncselekményért, amit el sem követtem. Az embertelenség , amit ott találtam, archaikus volt ... minden lakat alatt volt... az ajtók ablakok, így a betegek is folyamatosan láthatóak voltak, továbbá, az erőszakos  jelölések továbbra is ott voltak a falakon a korábbi betegektől.) "

Nem telefonálhatott , de ki akart jutni. Akkor  jött az az ötlete, amit a Don ’t Bother to Knock c. filmje ihletett. (Ebben a filmben egy pszichésen zavart bébiszittert alakít)

„ Felemeltem egy könnyű széket a földről, és szándékosan nekivágtam az üveghez. Nagy csörömpölés támadt. Egy kis darab üveget akartam szerezni. Felemeltem egy kis üvegdarabot a földről és csendben leültem az ágyra, így vártam, hogy jöjjenek. Amikor bejöttek, így szóltam hozzájuk: „ Ha maguk úgy bánnak velem, mint egy őrülttel, akkor én is úgy fogok viselkedni, mint egy őrült.”

Azzal fenyegetőzött, hogy megvágja magát, ha nem mehet ki, de

„mi sem állt tőlem távolabb ebben a percben, hiszen tudja, Mr. Greenson. Én színésznő vagyok, soha nem akartam kárt tenni magamban. Emlékszik, amikor megpróbáltam megölni magam, nagyon óvatosan csináltam(legalábbis úgy éreztem akkor), tíz Seconalt és tíz Tuonalt vettem be .”

Nem is olyan hihetetlen, amit állít, hiszen úgy vélte, hogy

„Az öngyilkosságba mindig két ember hal bele. Éppen ez az értelme.”

Végül Joe DiMaggio hozta ki onnan.

A könyvből az is kiderül, hogy talán némileg megérezte halála előtt a személye ellen szőtt összeesküvéseket is. Peter Lawford, John F. Kennedy sógora volt az utolsó, akivel telefonon beszélt. Így ír róla egy széljegyzetben egy szép, zöld gravírozott olasz naplóban (feltételezik, hogy 1956 körül) ahhoz a listához csatolva, mely  emberekben megbízott és akiket szeretett:

„ Az utóbbi időben az erőszak, a félelem érzése van bennem, hogy Peter Lawford esetleg ártani fog nekem, megmérgez stb.   – furcsa pillantása, furcsa viselkedése -  valójában, úgy hiszem, tudom, miért maradt ilyen sokáig – rám akart ijeszteni – semelyik személyes barátságom (és bánásmód) sem rémített meg az utóbbi időben, kivéve őt - nagyon kényelmetlenül éreztem magam  a társaságában máskor is – az igazi ok, ami miatt tartottam tőle, hogy azt hittem, homoszexuális – nem úgy, mint akit én szeretek és tisztelek és csodálok (Jack), aki, én úgy érzem, úgy érzi, van tehetségem, és nem lenne féltékeny rám, amiért nem igazán akarok  önmagam lenni, míg ellenben Peter nő szeretne lenni - méghozzá olyan, mint én - úgy gondolom.”

Jack valószínűleg Jack Cole, a táncos-koreográfus, aki összebarátkozott Marilynnel és tanára volt a Szőkék előnyben, és aNincs olyan biznisz, mint a showbiznisz c. filmekben. (Nem lehetett "Jack" Kennedy, mivel csak öt évvel később találkoztak.)

És aki még mindig úgy véli, öngyilkosság vagy véletlen altató-túladagolás ölte meg Monroe-t, megismerheti  a könyvből, milyen optimista volt ezekben az időkben,  sokat erősödött a saját magába való hite. Hitte, hogy képes lesz végre a saját lábára állni. De sajnos, nem maradt rá ideje.

MARILYN MONROE VERSEI  (ford.: Jónai Zs. Balázs)


[SEGÍTS SEGÍTS]

Segíts segíts
Segíts érzem ahogy az élet egyre közelít felém
mikor nem akarok mást csak meghalni

(az eredeti fordítást javította  – Maléna)

[HELP HELP]

Help help
Help I feel life coming closer
When all I want to do is die.

[TUDTALAK VOLNA SZERETNI]

Tudtalak volna szeretni
De hiába szóltam
Te mégis elmentél
Visszajöttél de már késő
A szerelem csak kihűlt szó. 
Emlékszel?


[I COULD HAVE LOVED YOU ONCE]

I could have loved you once
and even said it
But you went away,
When you came back it was too late
And love was a forgotten word.
Remember?

***


***

[NE SÍRJ KICSIM]

Ne sírj kicsim
Ne sírj
Én foglak és őrzöm álmodat
Csitt csitt
Úgy teszek mintha
Nem lennék a halott anyád.


Marilyn Monroe
[DON'T CRY MY DOLL...]

Don't cry my doll
Don't cry
I hold you and rock you to sleep
Hush hush
I'm pretending now
I'm not your mother who died.

Forrás: http://filmeknagyjai.reblog.hu/marilyn-monroe-az-eroszakjeleitovabbra-is-ott-voltak-a-falakon