… az nem más, mint Torockó, sokak szerint Erdély legszebb falva. Hogy mi okozza ezt az „égi tüneményt”? Eláruljuk hamarost! De előbb néhány érdekesség: a korabeli krónikák 1257-ben Toroczko néven említik először a helyet. Fölötte, a Székelykő nevű, magányos  hegyen egykor római castrum állt. A későbbi várat a tatárjárás előtt a Toroczkai család építette, hogy aztán a betörő tatárok gyorsan el is pusztítsák. A székelyek mentették fel, ezért a király nekik adományozta. Innen a Székelykő elnevezés. A mongolok elvonultával az erősen megcsappant lakosság „pótlására” németeket telepítettek Felső-Ausztriából. A környék népei nem sokat unatkoztak sem a középkorban, sem később. Torockó, mint tudjuk, Trianonnal került Romániához, de még az 1992-es népszámlálási adatok szerint is 1240 magyar mellett, 128 román és 24 cigány lakosa volt. 

A település távolról, a monumentális, csupasz Székelykővel (ami egy őshüllő hátára hajaz) úgy fest, mint népmeséink képzelt faluja. Egyforma, hófehér, tüchtig szász parasztházak, föléjük magasodó templommal, sehol semmilyen, összképet zavaró látvány. Még a viszonylag épen maradt székelyföldi falvak között is unikum. Főtere nem véletlenül kapott 1999-ben Europa Nostra-díjat, a kulturális örökség megőrzéséért.

A Torockói vár – mármint ami megmaradt belőle – oldalról szintén egy dínóhátat formál  (kezdem azt hinni, hogy errefelé forgatták a Jurassic Parkot…) A 13. században épült romokhoz egy kaptatós séta vezet, de megéri a lihegés, mert – bármennyire közhelyes is a kifejezés – tényleg lélegzetelállító a látvány. Alattunk pompázik az egész Torockói-medence, velünk szemben pedig újra maga a Székelykő csupaszkodik.

Székelyföldön ma is főként székelyek laknak, akikről manapság annyit hallunk, hogy székely himnusz, meg székely viccek. Pedig több szót is megérdemelnek. Önálló népcsoportként először 1116-ben említi őket egy oklevél. Magukat a hunok leszármazottainak tartják. Egy részük a középkorra teljesen beolvadt a magyarságba, másik csoportjuk kiváltságos jogot (mai szóhasználattal élve önkormányzatot) kapott, külön rendi nemzetnek minősült. A nagyfőnök az ispán volt, aki katonai, bírói, és közigazgatási vezető egy személyben.

A székelyek ma is meglévő, zárt, kissé mogorva, nem igazán szószátyár (lásd székely viccek), viszont makacs és önfejű természete állítólag két tőből fakad: egyrészt évszázadokon keresztül főleg katonák voltak, nem létezett olyan hadjárat, amiben nem jeleskedtek. Másrészt sajátos nemzetségi szervezetben éltek, földjeiket közösen birtokolták, alapjuk a személyes szabadság és a közös tulajdon volt. A középkorban szabadon járhattak a Magyar Királyságon belül, mint a nemesek. A király nem adományozhatott másnak földet Székelyföld területén, felségsértés vagy örökös hiánya esetén a tulajdonjog visszaszállt a közösségre. Vagyis erősebb jogállásuk volt, mint a nemeseknek. Kiváltságaikat a török hódoltságig tartották meg, először az önállóvá vált Erdélyi Fejedelemség uralkodói kezdték sanyargatni a székelyeket. János Zsigmond – Erdély első fejedelme – ellen ki is tört a székely népfelkelés. Ennek véres leverésével a székelyeket jobbágysorba taszították. Tömegesen vettek részt a későbbi harcokban is, természetesen mindig a magyarok oldalán. A szék rendszert csak az 1876-os megyerendezés szüntette meg. A legutóbbi, 2011-es romániai népszámláláskor Székelyföld 810.000 lakosából 581.000 vallotta magát magyarnak. A területi autonómia kérdése ma is állandó gumicsontja a magyar-román vitáknak.

Természetesen rengeteg híres székelyt ismerünk, az irodalom, tudomány, sport területén. A teljesség igénye nélkül: Dózsa György, Gábor Áron, Benedek Elek, Bölöni Farkas Sándor, Kányádi Sándor, Mikes Kelemen, Orbán Balázs, Tamási Áron, Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, a két Bolyai, Erőss Zsolt, Miklós Edit (alpesi síző), Székely Éva. 

És a dupla napfelkelte titka: Torockóból nézve a nap felkel, majd visszabújik a Székelykő mögé, hogy aztán kicsit később újra előbukkanjon. Szép látvány, nézzétek meg! 

Forrás: http://barakablog.reblog.hu/torocko-ahol-a-nap-ketszer-kel-fel