A legfőbb hatalom eredete. Újkori államelméletek

Szerző: Paczolay Péter

Az európai kultúrkör a görög antikvitás óta próbál választ találni arra a kérdésre, hogy milyen politikai berendezkedés a legalkalmasabb az emberek számára a „jó élet” megvalósításához. Cikkünk azt mutatja be, hogy a különböző újkori államelméletek hogyan kívánták az állam szerepét tisztázni.

Az állam fogalmát a „modern” állam kialakulásának időszakában, a 16–17. században határozták meg először, s azóta számtalan, egymástól olykor gyökeresen eltérő módon fogalmazták meg. E sok alakban mutatkozó állameszme történeti megjelenését és elterjedését csak újabb késéssel követte a 19. század közepén az államelméletnek, az állam jelenségének önálló vizsgálatára hivatott tudományterületnek a körvonalazódása.

Kezdetben a társadalmi-politikai gondolkodás átfogó kerete a filozófia volt, mely a jó élet feltételeit kutatta. Az európai történelem, illetve az ehhez kapcsolódó politikai filozófia az ókor és a középkor folyamán – leegyszerűsítve – két irányban kereste a politikai közösség megfelelő formáját. Az egyik – hosszabb időn át és a keleti magaskultúrákban is érvényesülő – út a birodalmi államalakulatoké volt. Ezekben az adóztatás, a katonáskodás és a közmunkaszervezés funkcióit ellátó állam elkülönült a társadalom közösségétől, melynek tagjai politikailag súlytalanok voltak a hatalom gyakorlóival szemben.

Ezzel szemben a társadalomnak az államtól elkülönülő, önállóságot élvező léte kivételesnek tekinthető. Ennek első példája a görög polisz volt, ahol a közösség önmaga uraként döntött a saját sorsát érintő kérdésekről, a polgárok együtt részesültek a közös javakból és a közös döntés jogából, ezzel együtt a döntésből eredő felelősségből is. A polisz társadalma fölött nem jött létre a közjövedelmeket elsajátító hatalomgyakorló csoport, mint a keleti birodalmakban, hanem a polgárok közösségére hárult a közügyek intézése.

A hellenisztikus korban az önkormányzó közösség e kísérletét felváltotta a birodalmi típusú berendezkedés. Róma történelme ugyanezt a kettősséget ismételte meg: a köztársasági államformát választott állam fokozatosan birodalmi méretűvé növekedett. A birodalmi és az önkormányzó kisközösségi formák határozták meg a középkor államkísérleteit is. Ám végül egy harmadik út bizonyult a modern európai állam legsikeresebb modelljének: a központosított, egységes nemzetállam.

Az államfogalom születése
A szakirodalom hagyományosan Niccolo Machiavelli (1469–1527) firenzei kancellár munkásságához köti az államfogalom megalkotását. Machiavelli akkor volt a firenzei köztársaság vezető tisztviselője, amikor az önkormányzó és független politikai berendezkedés első újkori kísérletének számító városköztársaság már egyre nehezebben tudta szabadságát védeni az Itáliai-félszigeten is terjeszkedő egyeduralmi formákkal szemben. Machiavelli gyakorlati működése és értékvilága a köztársasági kormányzathoz kötődött, ugyanakkor fölismerte a „hatalom valódi arcát”, és világosan látta a központosított nemzetállamok kialakulásához vezető történelmi folyamatot. Hosszú távon egyedül ezt a formációt tartotta életképesnek. Ezt igazolta számára mindenekelőtt Franciaország és Spanyolország példája, míg a nem egységesülő hatalmak kudarcát látta Németország és saját hazája, Itália sorsában.

Az állam fogalma – a latin status szóból eredő olasz stato kifejezés – Machiavelli A fejedelem című munkája nyomán került fokozatosan a köztudatba. Machiavelli többféle értelemben is használja az állam kifejezést: a politikai hatalom alanyának és a területi uralomnak a megjelölésére, illetve együttesen is.

Szuverenitás
A 16. században Angliában és Franciaországban már megindult az abszolutizmus fejlődése. Az abszolutizmus egyrészt a modern, egységes és oszthatatlan főhatalommal, szuverenitással rendelkező állam kialakulását, másrészt – a rendek politikai jogainak korlátozásával és az iparfejlesztő politikával – az egységesen depolitizált polgári társadalom megjelenését hozta magával, amely látszólag független az államtól.

A szuverén állam elméletének megalapozója a 16. századi francia politikai gondolkodás kiemelkedő alakja, Jean Bodin (1530–96) volt. Bár írásaival ő is az abszolút monarchia szükségességét támasztotta alá, kortársaitól eltérően nem annyira konkrét politikai cselekvéseket kívánt igazolni vagy bírálni, hanem általános törvényszerűségeket tárt fel.

Hat könyv az államról című nagy jelentőségű művének (1576) célja a jól szervezett állam elveinek rögzítése. Bodin ebben a művében fejti ki a szuverenitás tanát. Az abszolút szuverén uralkodó létét a különböző állam- és jogrendszerek összehasonlításával bizonyítja; ez megfigyelései szerint valamennyi önálló jogrendszer szükségszerű jellemzője. A szuverenitás egy közösségben az állampolgárok és alattvalók felett gyakorolt legmagasabb, abszolút és örökös uralom. A szuverenitás kilenc jegye a következő: a törvényhozó hatalom, a hadüzenet és a békekötés joga, a magasabb tisztviselők kinevezése, a legfőbb bírói fórum, a kegyelmezés, a hódolat fogadása, a pénzverés, a súlyok és mértékegységek megállapítása, valamint az adókivetés. A szuverén jogaival kapcsolatosan rámutat arra, hogy korábban az uralkodót mint legfőbb bírát jellemezték, noha leglényegesebb szerepe a törvényhozás. A szuverén fejedelem ugyanis úgy alkot törvényt, hogy ahhoz nem szükséges senkinek a beleegyezését kérnie, és a törvények őt magát nem is kötik, amint az elődei által hozottak sem.

A szuverenitás gyakorlója vagy egy személy, vagy egy meghatározott csoport, a szuverenitás ugyanis egységes és oszthatatlan. A legjobb kormányformának Bodin – gyakorlati szempontból – a monarchiát tartja; a demokráciát az emberek természetes egyenlősége, az arisztokratikus államformát az arisztokraták széthúzása és irigysége teszi tönkre. A monarchia a legszilárdabb kormányforma, ott valósítható meg legjobban a szuverén hatalom. A szuverenitáselmélet államfogalmának sajátossága az uralkodó személyéhez való kötöttsége. Jellegzetes vonásai összefoglalóan: saját területén az állam a legfőbb hatalom, s annak minden polgár engedelmeskedni köteles; civil hatóság, mely tisztán e világi célok érdekében rendelkezik hatalommal.

Szerződéselméletek
A szerződéselmélet a maga teljességében a 17. században bontakozott ki. Alapeleme a társadalmat és az államot megelőzően létezett természeti állapot feltételezése. A bizonytalan körülmények, a kiszolgáltatottság arra indítja az embereket, hogy egy társulási szerződéssel önként létrehozzák a szervezett társadalmat, illetőleg az államot, biztonságuk érdekében lemondva természetes jogaikról vagy azok egy részéről.

Ettől eltérő az alávetési szerződés, mellyel a társadalomban vagy államban élő emberek az uralkodóval, illetve általában a kormányzattal kötnek szerződést. A nép engedelmességet ígér, az uralkodó pedig jó kormányzást és biztonságot; amennyiben ezt nem tartja be, megszegi a szerződést, és a nép elmozdíthatja. E kettős szerződésteóriát aztán jól lehetett alkalmazni akár az uralkodó abszolút hatalmának alátámasztására (Hobbes), akár a kormányzat megbízás jellegének (Locke) vagy a népszuverenitásnak (Rousseau) az igazolására. A szerződéselmélet alapján a 17. és 18. századi politikaelméleti gondolkodás történetietlen és elég spekulatív magyarázatot adott a társadalom és az állam eredetére, de e koncepció hasznos érveket nyújtott a politikai kötelességek és jogok magyarázatához is.

A szerződéselméletet egészíti ki a természetjog koncepciója, amely törvényhozástól, megállapodástól, hagyománytól s bármely emberi intézménytől független ideális törvény, egyetemes erkölcsi rend létét tételezi fel. Az ember természetes és elidegeníthetetlen jogainak megfogalmazása a modern polgári demokrácia alapjainak, az emberi szabadságjogoknak a kidolgozását segítette elő.

Hugo Grotius
A szekularizált természetjogi gondolkodás első nagy, új utakat nyitó műve a németalföldi Hugo Grotius (1583–1645) nevéhez fűződik. Grotius A háború és béke jogáról című értekezésében (1625) megalapozza a természetjog (ius naturae) autonómiáját, amikor elhatárolja azt mind az erkölcstől (az emberek egyéni szenvedélyeinek birodalmától), mind a pozitív, tételes jogtól. Ez utóbbinak az elnevezése: ius voluntarium kifejezésre juttatja, hogy itt akaraton nyugvó, törvényi jogról van szó.

A természetjog „az ész parancsa, mely megmutatja, hogy valamely cselekvésben az ésszerű természettel való összhangja folytán erkölcsi szükségesség rejlik, ennek következtében Isten, a természet teremtője az ilyen cselekvést előírja, míg az összhang hiányából folyó erkölcsi helytelenséget tiltja”. A természetjog ilyen meghatározása átmenet a skolasztikus, illetve a teológiától függetlenített természetjog-koncepció között: a természetjog már mindenekelőtt az ész, a ráció, és nem Isten parancsa, de a Teremtő befolyásolja az emberi értelmet, és az isteni jog a természet parancsai fölött áll. Isten, mint a természet alkotója, a természeti világon kívül is szabadon cselekedhet és kötelezővé tehet olyasmit, ami a természettől fogva nem kötelező.

Az állam és az emberi jog létrejöttének forrását Grotius a szerződésben látja, melyet a magánjogi ügylet mintájára ír le. A szerződés oka az emberekben eredendően meglevő társulási hajlam, mely a természetből, Isten törvényeiből és a Szentírásból ered. A szerződés révén éli ki az ember az embertársaival való nyugodt és rendezett együttélésre irányuló vágyát. A természetjogból fakad a szerződés megtartásának kötelezettsége, de ehhez járul a hasznosság, hiszen az együttélés kialakulásának oka is a hasznosság volt. Ezek vezettek az államok belső jogának létrejöttéhez. De külön jogra van szüksége annak a közösségnek is, amely az emberiséget, a népek sokaságát kapcsolja össze – ez a népek joga, avagy a nemzetközi jog.

A szuverenitást, a főhatalmat formálisan úgy határozza meg Grotius, hogy a szuverén cselekedetei nincsenek más jogának alárendelve, más ember döntése az övét nem hatálytalaníthatja – ebből következően a főhatalom saját döntését akaratától függően megváltoztathatja. Tagadja és cáfolni igyekszik azokat a nézeteket, melyek szerint a szuverenitás mindig a népé, illetve hogy a király és a nép között mindig kölcsönös függés van. Az uralkodó cselekedeteit nem lehet erkölcsi helyességük alapján megítélni, mert ez zűrzavarhoz vezetne. Grotius a patrimoniális királyságot eszményíti, ahol az államhatalom az uralkodót illeti meg. Az uralkodóval szembeni ellenállás jogát tagadja; inkább tűrni kell, mintsem erőszakkal ellenállni. A felsőbbség elleni háborút általában nem tartja megengedettnek, csak bizonyos kivételes esetekben.

Thomas Hobbes
A szerződéselmélet másik nagy rendszere a politikaelméletet tudományos szintre emelő Thomas Hobbes (1588–1679) nevéhez fűződik. Leviatán című főművének kiindulópontja a természeti állapot, a „mindenki harca mindenki ellen”. Az ember meghatározó jellemzője, hogy szenvedélyek irányítják, melyek közt elsődleges a vágyainak kielégítésére és a fájdalmak elkerülésére, azaz lényegében az önfenntartásra törekvés. Alapvető az is, hogy a többiek feletti hatalom megszerzésére tör. Az emberek céljaik, motivációik szempontjából egyenlőek. Egyenlőségük, ebből következő és egyébként az önfenntartás által indokolt hatalomra törekvésük háborús állapothoz vezet.

A mindenki mindenki ellen háborús állapotában az embereket értelmük vezérli a béke alapelveinek, azaz a természeti törvényeknek a követésére. Az értelem első törvénye szerint mindenki békére törekszik, amíg lehetséges, de ha ez reménytelen, a háború minden eszközével megvédheti magát. A békére törekvésből következik a második törvény: a béke és önvédelem érdekében mindenki mondjon le minden jogáról, feltéve hogy a többiek is így tesznek. A korábban harcban álló egyes emberek közti szerződés így hozza létre a polgári társadalmat.

A természet, a természettörvény, a szerződés és az állam fogalmát az alábbi logika alapján kapcsolja össze Hobbes: az embereket természetes érzelmeik rabságából és az abból következő vad természeti állapotból a természeti törvény, az értelem által felismert általános érvényű szabály emeli ki, ez készteti őket fennmaradásuk érdekében szerződéskötésre, de ennek eredménye ellenkezik a természetes emberi szenvedélyekkel, ezért szükséges az azokat erőszakkal is elfojtó és biztonságot nyújtó közhatalom. Az így létrejött állam lényege, miszerint a nagy emberi sokaság minden egyes tagja az egymással kötött kölcsönös megállapodással megbíz egyetlen személyt, hogy az mindannyiuk erejét és eszközeit a béke és a közös védelem érdekében úgy használja fel, ahogy célszerűnek tartja.

Az állam ilyen meghatározásából logikusan következnek azok a jellemzők, amelyeket Hobbes a közhatalomnak tulajdonít, s melyekből egy totális, autoritáriánus hatalom víziója bontakozik ki. Hobbes szerződése ugyanis – a szerződéselmélet demokratikus felfogásától eltérően – nem a közösség és az uralkodó között jön létre, hanem az egyes emberek egymás között egyeznek meg a hatalom átruházásáról, és ezzel a szuverént mindenre kiterjedő jogkörrel ruházzák fel. Az uralkodó tehát nem kötött szerződést, így azt nem is szegheti meg, s nem vonható felelősségre sem, mert az alattvalók akaratát testesíti meg, akik az uralkodó cselekedeteit magukénak ismerik el, ezért fogalmilag kizárt, hogy sérelmet kövessen el ellenük. Hobbes az uralkodót csak abszolútnak tudja elképzelni. A társadalom, a magánérdekek szférája szabad, mert a külső és belső béke biztosítása minden polgár számára lehetővé teszi a meggazdagodást és a szabadság zavartalan élvezését, ám ezeket csak egy abszolút állam tudja biztosítani.

Az uralkodóval szembeni lázongás ennek megfelelően tilos; az uralkodó élet és halál ura, s az alattvalók szabadsága csak a magánélet azon területeire terjed ki, amelyeket az uralkodó nem szabályozott. A szuverén felségjogai megoszthatatlanok és egymástól elválaszthatatlanok. Ha ennek ellenkezője megengedhető lenne, az állam léte elveszítené értelmét, nevezetesen azt, hogy egy akarat alá rendeléssel küszöbölje ki a viszályt. Ennek szellemében képtelenség, hogy egy képviseleti szerv küldötteit tekintsék a nép korlátlan képviselőinek a királlyal szemben, mert ez a hatalom megkettőzését és a háború állapotába való visszasüllyedést jelentené, hisz a megosztott hatalmak kölcsönösen elpusztítják egymást. Nem elfogadható a világi és egyházi hatalom megkülönböztetése sem, mert ezek szembenállása polgárháborúhoz vezet. Ezért az egyházat alá kell rendelni a világi hatalomnak, és csakis a világi felsőbbség létezhet.

Hobbes ugyan érzékeli, hogy igen nagy hatalmat biztosít az uralkodónak, de egész elméletének kiindulópontja, hogy a hatalom hiánya rosszabb, mint a korlátlan hatalom. A szabadság nem az egyén, hanem az állam szabadsága. Az uralkodó hatalmát csak az korlátozza, hogy Isten alattvalójaként köteles a természeti törvényeket megtartani. Bizonyos értelemben ilyen korlát az alattvalók alapvető joga testi épségük védelmére. Az pedig a polgári társadalom tartalmából következik, hogy az uralkodói hatalom létjogosultsága csak addig áll fenn, amíg az uralkodó képes megvédeni alattvalóit.

A viharos kor politikai irodalmában szokatlan elvont fejtegetés a konkrét politikai küzdelmekben és eszmékben gondolkodó embereket tévutakra vezette, amikor e logikai következetességében páratlan, de lényegében utópisztikus műben leírt államot valamelyik létező kormányzattal próbálták azonosítani.

John Locke
John Locke (1632–1704) nevéhez fűződik a természetjog és szerződéselmélet paradigmájának a polgári demokrácia igazolására történő alkalmazása. Két értekezés a kormányzatról (1690) című politikaelméleti munkájában ő is a természetjogból és a szerződéselméletből indul ki, ám Hobbestól eltérően arra a következtetésre jut, hogy az állam szuverenitásához nem szükséges az abszolutista államforma. Locke elfogadja, hogy az emberiség kezdetben a természeti állapotban élt, de ez nála nem az önfenntartás ösztöne által vezetett egyének élethalálharcát jelenti, hanem épp ellenkezőleg: a természetes erkölcsi törvény irányította szabadság és egyenlőség állapotát.

Locke teóriájában központi szerepet kap a munka és a tulajdon. A természeti állapotban az egyén saját munkája révén teremti meg jogát a magántulajdonhoz, mindahhoz, amit munkájával megszerez, amit a természetből kihasít, mindaddig, amíg másnak is marad. A pénz feltalálása vezet ahhoz, hogy az egyik ember tulajdonának mértéktelen megnövekedése miatt nem jut a másiknak, és így a természetjog szabálya nem érvényesül. Hobbes szerint a tulajdonról csak az állam létrejötte után beszélhetünk, ezzel ellentétben Locke felfogásában a tulajdon már a természeti állapotban, a közösség létrehozása előtt kialakult, sőt, lényegében egy magántulajdonosi rendet azonosít a természeti állapottal.

Az állam létrehozásának szükségességét épp az veti fel, hogy a magántulajdon, az élet és a szabadság megvédésének a természetes állapotban lehetséges eszköze, az önbíráskodás fizikai erőszaka nem elégséges. Ezért a természettől fogva szabad, egyenlő és független emberek kényelmük, biztonságuk, békéjük és egyéni szükségleteiket immár meghaladó tulajdonuk védelme érdekében összefognak, közösséggé, egy politikai testté egyesülnek. Ennek során két társadalmi szerződést kötnek. Az egyikkel szabad elhatározásukból, kényszer nélkül létrehozzák a politikai közösséget, a másikkal pedig átruházzák a hatalmat a kormányzatra.

A szerződéssel az emberek természetes jogaik két eleméről mondtak le. Először is arról a természetes hatalomról, hogy mindazt megtehessék önmaguk, illetve a többiek védelme érdekében, amit a természetjog megenged, és ami belátásuk szerint e célnak megfelel. Hatalmuknak erről a részéről az emberek csak részben mondanak le, amikor elfogadják, hogy saját maguk, illetve a közösség megóvása érdekében a társadalom által hozott törvények szabályozzák tetteiket. Teljes egészében feladják viszont azt a jogot, hogy a jogsértőt saját kezűleg megbüntessék, és természetes erejüket a társadalom végrehajtó hatalmának rendelkezésére bocsátják.

Locke az így létrejött állammal szemben tartalmi követelményként a következőt fogalmazza meg: az emberek azért adják fel természetes hatalmukat, hogy a létrehozott közhatalom jobban megóvja életüket, szabadságukat és vagyonukat, ezért e hatalom nem mehet messzebb annál, mint ami a közjó érdekében szükséges. Az, aki a közösségen belül a legfőbb hatalommal rendelkezik, köteles szilárd, kihirdetett, a nép által ismert törvényekkel kormányozni, és nem ideiglenes rendelkezésekkel: ezt a jogot kell alkalmazniuk a független és igazságos bíráknak a viták eldöntésekor; erőszakhoz pedig csak a törvények végrehajtása, illetve a külföldről jövő támadások elhárítása érdekében lehet nyúlni.

Míg Hobbes elméletében a társadalmi szerződés lényege a szuverén korlátlan hatalmának történő alávetés, addig Locke-nál az egyének egyrészt szerződnek a közösség létrehozására – ami Hobbesnál fogalmilag kizárt, mert ezt a szuverén alkotja meg –, másrészt az alávetési szerződésben jogaikat csak feltételesen ruházzák át a közösségre. Az állam létrehozásával az emberek nem mondanak le alapvető jogaikról, legfeljebb az addig természetes jogok államilag szabályozott polgári jogokká válnak.

Kevés politikaelmélet ragadja meg korának társadalmi viszonyait és problémáit oly általános szinten, ugyanakkor oly pontosan, mint Locke-é. Nemcsak az angol alkotmányosság diadalra jutott elveinek megfogalmazása miatt vált népszerűvé: liberális szabadságfogalma, a hatalomgyakorlásnak az egyéni szabadságjogokra tekintettel történő korlátozása miatt méltán csodálták a kontinensen, nem is beszélve az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatra kifejtett hatásáról.

Rousseau
A 18. században már jelentkeztek azok a politikai gondolkodók, akik elégtelennek találták a természetjogi teóriát. Jean-Jacques Rousseau (1712–78) államelmélete sajátos helyet foglal el a természetjogi és szerződéselméletek sorában, mert elfogadja a természeti állapot és a társadalmi szerződés fikcióját, de a természeti állapotot a boldogság korának tartja. Szembehelyezkedik a kor uralkodó nézeteivel, hiszen megkérdőjelezi a fejlődés értelmét, amikor a dijoni akadémia által feltett kérdésre – Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése? – egyértelműen nemmel felel.

Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című értekezésében (1755) a romlás társadalmi méretű történetét mutatja be. E műben Rousseau a természeti állapotról, annak elvesztéséről és a társadalom betegségeiről vallott nézeteit fejti ki. Mit tegyünk hát? – teszi fel a kérdést egyik jegyzetében Rousseau. „Döntsük le a társadalmakat, ne legyen többé enyém s tiéd, térjünk vissza az erdőbe a medvék közé? Így okoskodnának ellenségeim” – s ebben nem is tévedett. Válasza jóval egyszerűbb: a lezajlott folyamatot nem lehet visszafordítani s az eredendő egyszerűséghez visszatérni, ehelyett a társadalomban kell erényesen élni.

Megőrizve azt az alaptételt, hogy a természeti állapotba lehetetlen visszatérni, a fenti válasznál jóval rendszeresebb és átgondoltabb feleletet ad a feltett kérdésre A társadalmi szerződésről című művében (1672), ahol azt vizsgálja: „létezhet-e a polgári állapotban valamilyen törvényes és szilárd kormányzati elv, ha olyannak vesszük az embereket, amilyenek, a törvényeket pedig, amilyenek lehetnek?” A természeti állapottól elszakadó emberek egy adott ponton olyan helyzetbe jutottak, hogy létük, az emberi nem fennmaradása került veszélybe. Egyetlen kivezető út nyílt: az erők egyesítése és összehangolt működtetése. De melyik társulás biztosítja továbbra is, immár a köz erejével, az egyén szabadságát, személyes jogait és vagyonát?

Ezt a társadalmi szerződés biztosítja, amely Rousseau-nál nem az egyének közti vagy az egyének és a szuverén között kötött szerződést jelenti – mivel a kormányzati szerződés lehetőségét minden körülmények között tagadja –, hanem azt, hogy a társulás minden tagja feltétel nélkül lemond összes jogáról a közösség javára. Minden személy az általános akarat legfőbb irányítása alatt egyesül, és mindenkit testületileg az összesség elkülöníthetetlen részévé fogadnak. Az így létrejött, egyének fölött álló, valamennyi egyén egyesüléséből származó személy a főhatalom, a szuverén. Rousseau társadalmi szerződésében a magánszemélyek és a köz kölcsönös kötelezettségvállalásában az egyén lényegében önmagával szerződik.

Rousseau-nál a társadalmi szerződés fogalma valójában formális, mert ugyan feltételezi, hogy az emberek egy szerződéssel a társadalomra ruházták egyéni jogaikat, de lényegében az egyenlőség biztosítása izgatja, az általános akarat mint a politikai kötelesség forrása nem szorul a szerződés fikciójára. A szuverén pedig nem egy külső hatalom, mint Hobbesnál, hanem maga a nép, oly módon, hogy a szuverén hatalom mintegy belsőleg van jelen a romlott természetes ember erkölcsös polgárrá változása után.

A szerződéssel az ember megőrzi szabadságát, de ez már nem a természetes szabadság, melynek csak saját ereje szab határt, hanem a polgári szabadság, melyet korlátok közé szorít az általános akarat. Az általános akarat biztosítja a szerződés értelmét, a közös érdek érvényesülését a magánérdekkel szemben. Aki nem hajlandó követni az általános akaratot, azt az egész közösség fogja engedelmességre szorítani, azaz kényszeríteni kell, hogy szabad legyen. A szerződés a szabadság mellett az egyenlőséget is biztosítja, mely úgy értendő, hogy mindenkinek jut valami, de senkinek sem túlságosan sok.

De mi az általános akarat (volonté général)? Nem a többségi akarat, és nem is egyszerűen mindenki akarata, hanem az állam valamennyi tagjának állandó akarata: ez teszi polgárrá és szabad emberré őket. Helytelen tehát az a kérdésfelvetés, hogy miért szabad az az ember, aki kénytelen a többiek akaratához alkalmazkodni. Az általános akarat révén a polgár valamennyi törvényhez beleegyezését adja. A szavazásnál nem az a kérdés, hogy a polgárok helyeslik-e a javaslatot, hanem az, hogy a javaslat megfelel-e az általános akaratnak, azaz a nép akaratának. Ha tehát az enyémmel ellentétes vélemény győz, az csak annyit jelent, hogy tévedtem, az, amit általános akaratnak véltem, valójában nem az volt.

Miként biztosítják a törvények az általános akarat érvényesülését? A nép ugyan mindig jót akar, de nem mindig látja, hogy mi a jó, az egyén látja a jót, de nem akarja. Ezért van szükség a törvényhozóra, erre a minden szempontból rendkívüli emberre, aki megalkotja a törvényeket, de nem közhivatalnok, és nem a főhatalom képviselője, így személyes céljai nem befolyásolhatják. Megfogalmazza a törvényeket, de nem rendelkezik törvényhozói hatalommal, mely a nép elidegeníthetetlen joga, tehát a közösség választással dönti el, hogy az előterjesztett különös akarat megfelel-e az általános akaratnak.

A főhatalom gyakorlása az eddigiekből következően a nép közvetlen részvételével valósulna meg; ennek Rousseau több módozatát is felveti. Élesen bírálja ugyanakkor az angol képviseleti ideált, mert ott a polgárok a köz boldogságának elősegítői helyett a magánügyek rabszolgái. Az angol nép csak addig szabad, amíg megválasztja képviselőit, utána rabszolga, senki és semmi. A népet ugyanis nem lehet képviselni, csak az a törvény, amit a nép testületileg hagy jóvá.

Rousseau a polgári társadalom és a politikai állam viszonyát úgy oldja meg, hogy – eltérően az előbbi primátusát biztosító angol liberális modelltől – politizálja a társadalmat is: totális politikai berendezkedése nem hagy helyet az autonóm magánszféra, az államtól emancipált polgári társadalom számára: pontosabban a csere és a munka szférája is az egész társadalmat felölelő totális politikai rend keretében szabadul fel. Véleménye szerint az emberi jogok csak mint polgári jogok, a szabadság csak mint a politikai államban biztosított szabadság képzelhető el.

A természetjogi és szerződéselméletek a polgári forradalmak szellemi előkészítői közé sorolhatók. Ettől már csak egy lépés választja el azt a felismerést – amelyet egyesek, például Rousseau, meg is fogalmaztak, de a végkövetkeztetésig csak a forradalmak során jutottak el –, hogy ha az állam alapja a társadalom, akkor annak tagjai határozhatják meg a politikai berendezkedés fajtáját.

A szerződéselméletek eltérő politikai modelleket írnak le, az abszolutista megoldástól a közvetlen és a képviseleti demokráciáig lényegében megfogalmazzák a polgári politikai berendezkedés leglényegesebb alternatíváit. Hobbesnál az uralkodó hatalma korlátlan; a közvetlen demokratikus ideált Rousseau képviseli; Locke többségi elve pedig a képviseleti demokrácia modelljének elméleti megfogalmazása.

A modern természetjogi-szerződéselméleti felfogás individualizmusa és deduktív racionalizmusa a kor társadalmi és tudományfejlődésének lényegi tendenciáit tükrözi. Egyoldalúsága – a történetiség hiánya, az intézmények elhanyagolása, atomisztikus szemléletmód – következtében az államelmélet fejlődése túllépett rajta. Ez nem érinti azonban azt, hogy a teória keretei közt a polgári, sőt az egyetemes politikaelmélet fejlődése szempontjából is rendkívül jelentős, klasszikus érvényű koncepciók jelentek meg. Itt kerültek először megfogalmazásra a modern politikai berendezkedés szempontjából meghatározó állampolgári jogok, a hatalommegosztás, valamint a képviseleti és a közvetlen demokrácia elvei.